Fujiwara (897-1185)
Kamakura (1185-1333)
Muromachi (1333-1568)
Momoyama (1568-1603)
Edo vagy Tokugawa-kor (1603-1868)
Meiji (1868-1912)
Taisho (1912-1926)
Showa (1926-1989)

Amikor a Római Birodalom terjeszkedett nyugaton, Nagy Sándor halála és a macedón birodalom felbomlása után, Kínában ádáz hatalmi harcok dúltak, melyből a Csin-dinasztia került ki győztesen a Kr. e. III. század közepére. A győztes Csao királyt 56 évi uralkodás után 251-ben fia, Hsziao-ven követte, akinek legkisebb fiát még nagyapja túszként Csao fejedelemségbe küldte. Itt feleségül vett egy jómódú lányt, és 259-ben fia született. A fiút születési helye után Csao Csengnek nevezték el. Lü Pu-vej, egy gazdag kereskedő fondorlattal trónra juttatta Csao Cseng apját, aki ezért hálából kancellárjává nevezte ki. Korai halála után, Kr. e. 247-ben 13 éves fia, Csao Cseng követte a trónon. A hatalom a kancellár befolyása alatt álló anyakirályné kezében összpontosult. Amikor Csao Cseng 238-ban nagykorú lett, elhatározta hogy vezetése alatt egyesíti Kína fejedelemségeit. Leszámolt a nagy befolyású Lü Pu-vej kancellárral és az anyakirálynét ellene uszító Lao Tu főeunuchhal. Az egyesítés érdekében semmilyen eszköztől nem riadt vissza (megvesztegetés az ellenség vezetőinek megölésére), így aztán Kr. e. 221-ben egyesítette Kínát. Csao Cseng a vang (királyi) rangot kevésnek találta, ezért Huang Tinek, azaz császárnak neveztette magát. Országa (Csin) első (Si) császárának teljes neve tehát Csin Si Huang Ti lett.

A császár tetteiről az utána következő Han-dinasztia történetírója, Sze-ma Csien elfogultnak nem mondható írásából értesülhetünk. Tetteinek és személyének nagysága így is érzékelhető. Kivételes tehetséggel bírt, óriási reformokat hajtott végre, de kíméletlen, erőszakos zsarnok volt. Elégettette a konfuciánusok könyveit, majd megöletett 460 konfuciánus vezetőt.

A birodalomnak sok gondot okozott a nyugati nomád törzsek támadása (akik között talán a mi őseink is ott voltak), és védekezésül elkezdte kiépíttetni a Nagy Falat. Soha nem látott, pompás síremléket emeltetett magának: a 150 m magas, mesterséges Li hegyet. A világ legnagyobb halomsírját a híres agyaghadsereg őrizte. Felépíttette a fővárost, Hszi ant, amely akkor Rómával, Athénnal és Kairóval azonos nagyságú volt. Út- és csatornahálózatot kezdett építeni. Egységesítette a mérték- és súlyegységeket, a pénzt, kidolgoztatta és bevezette az egységes írást. Mint minden zsarnok, rettegett a merényletektől. Állandóan egyik palotájából a másikba költözött (mintegy ötven palotája volt a Jangce és a Sárga-folyó partján). Napi hollétéről csak legbizalmasabb két embere tudott. Palotáit pompás kertek vették körül. Itt kezdődhetett az edénybe ültetett növények nevelése. A pompakedvelő császár palotái közötti vándorlása során nem nélkülözhette kedvenc növényeit, és vitette őket egyik helyről a másikra. Hirtelen bekövetkezett halála után, Kr. e. 210-ben birodalma nagyon gyorsan felbomlott és Kr. e. 206-tól Kr. u. 220-ig a Han-dinasztia uralkodói kormányozták az országot.

Uralkodásuk alatt a kertkultúra igen magas fokra emelkedett a palotakertekben. A kínai hegyek sziklaformáit, mesterséges tavakat, tengert szigetekkel, kínai tájakat hoztak létre a kertépítők, és a nyírott, formázott fák is elterjedtek. Egy régi legenda szerint Csiang feng varázsló a kertekben kialakított tájak mágikus erejét azzal növelte, hogy e tájakat a sziklákkal, hegyekkel, fákkal, folyókkal, házakkal, emberekkel és állatokkal együtt olyan kicsivé varázsolta, hogy egy tálban is elfértek. Talán itt, ebben a korai korszakban van a penjing művészet kezdete. A történelmi leírások szerint már a "cserepes" növénykultúra ebben az időben ismert volt. Időszámításunk kezdetén terjedt el Kínában a buddhizmus. Ez a vallás a szép szeretetére tanít, és az ősök szellemének tiszteletét hirdeti, mely szellemek lakóhelye a ) Jamatu hegy (szent hegy). Mivel a szent hegyek nem mindenhonnan láthatók, elkészítették ezen tájak kicsinyített mását, és elhelyezték szentélyeikben, hogy ily módon tiszteleghessenek őseiknek. Ebből fejlődött ki a japán házak egy beugrójában kialakított "családi szentély", a tokonoma. Itt a falat selyemre festett vagy hímzett falikép díszíti, a padlót háncsfonat borítja. Díszes asztalkán bonsait vagy szépen elrendezett virágkompozíciót - ikebanát- helyeznek el benne az ősök tiszteletére vagy nagyon megbecsült vendég érkezésekor"

A pun sairól, illetve a penjingről festett kép megjelenésének pontos dátumát Csang Huaj hercegnek, a Tang-dinasztiabeli Vu Cetian császár második fiának közel 1200 éves sírjából ismerjük (Senhszi tartomány), amelyet 1972-ben tártak fel. A Kr. u. 706-ban meghalt herceg sírkamrájának falfestményei udvarhölgyeket ábrázolnak, akik kezükben tálba ültetett Fát illetve lapos edénybe ültetett tájábrázolást tartanak. Ez azt mutatja, hogy már a VIII. században a császári udvarban ez a kertészeti kultúra ismert és megbecsült volt.

A Szung-dinasztia (960-1279) alatt a kertkultúra igen magas fokra emelkedett, kidolgozták és elterjesztették a miniatűr fa-és tájnevelés technikáját is. Ebből a korból származik és ma is a pekingi császári palotában látható a "18 tudóst" ábrázoló képtekercs. Az itt lefestett fenyők robusztus, vastag törzsűek. Sok punsait vastag, öreg gyökérből neveltek, nagyon kis lombozattal. A kínaiak számára ezek a növények vallásos tárgyak is, az egyetlen őshonos kínai vallás, a taoizmus meditációs, elmélyülő szemléletének termékei: "zöld lépcsők, melyek a mennybe vezetnek", kapcsolat isten és ember között. Ebben az időben írt könyvében Jünlin Sipu 116 különféle kőfajtát ismertet, melyeket penjingkészítéshez alkalmaztak.

Többen a legnagyobb Tang- és Szu-dinasztiabeli költők közül-így Vang Vej, Tu Fu, Paj Csucsi, Szu 51-miniatűr fákat és tájakat dicsérő verseket írtak. A klasszikus penjing-művészet közeli rokonságban, kölcsönhatásban van a testvérművészetekkel: a festészettel, a költészettel és a kalligráfiával. Sok ismert tudós, író, költő, festő a különböző dinasztiák alatt egyben kitűnő tájalkotó művész is volt, akiknek e tárgyról készített munkáit ma is élvezik az utódok. A Jüan-dinasztia alatt (1280-1368) vers született a "kis pici" penjingről, amelyet Jün Sang-szen szerzetes írt az élő kínai tájról készített tájfestészet hatása alatt" A kis költemény nagyon hasonló volt az ábrázolt valódi tájhoz. Ez a vers máig fennmaradt. Ebben az időben járt Marco Polo Kínában, és útleírásaiban beszámolt a kínai császári udvar életéről és pompájáról.

A Ming-dinasztia (1368-1644) alatt számos könyvet írtak a penjlngről. A penjingek előképei a tájképek lettek. A művészek poétikus, idealizáló neveket adlak műveiknek, így háromdimenziós "festmények", "néma versek", "élő szobrok", kisplasztikák születtek. Szívesen ábrázolták a Tien Mu hegy fenyőit, és ezek a szép fenyők sokszor voltak ihletői pun sai alkotásoknak. Egy ősrégi boróka a Ming-dinasztia utolsó éveiből ma is látható a jangcsoui Tien Ning buddhista templomban. Ez egy 65 cm magas, feltartott fejű, szakállas sárkányt formázó fa, melynek feltartott fején a lomb mintegy lekerekített felhő-szinte lebeg. A fa kérgének csak kb. harmada élte túl a mintegy 350 évet. A Ming-dinasztia utolsó évében, 1644-ben mandzsuk foglalták el Pekinget, így a fővárost Nankingba helyezték át.

A mandzsu uralom elől Csu Szun Szuj tudós tisztviselő Japánba menekítette az e témára vonatkozó szakirodalmat, és hatalmas gyűjteményét, mindezzel óriási lendületet adott a japán miniatűr fa- és tájalkotás elterjedésének.

A Csing-dinasztia idején nemcsak az udvar, de gazdag családok kertjeinek is fő dísze a miniatűr fa vagy tájalkotás volt, melyekre külön penjing-kertészek ügyeltek. Széles körű diplomáciai érintkezések során egy szépen megformált miniatűr fa Fejedelmi ajándéknak számított. Szocsouban évenként versenyeket rendeztek, ahol nemcsak nyerni, de részt venni is dicsőség volt. A penjingmesterek titkolták, óvták, védték módszereiket, melyek a családban generációkon keresztül apáról fiúra szálltak. Ezért fejlődtek a penjingstllusok egyes kínai nagyvárosok mestereihez, iskoláihoz kötődve. Ezáltal az alkotás és ebben való gyönyörködés népszerű kedvteléssé vált, amelyben a nemeseken kívül osztozott a nép is. 1949 után a penjing a népművészet részévé vált, de a kulturális forradalom alatt sajnos nagyon sok szép alkotás örökre elveszett - éppen a kultúrára való hivatkozással. Jelenleg az ifjúság körében ismét nő az érdeklődés a mini táj és mini növény alkotása Iránt.

Kína óriási ország, különböző klímazónákkal, így rengeteg penjlngmotívum található a természetben. Így a tájak és művészek visszatükröződései tapasztalhatók műveikben és ötleteikben. Kósa Géza, aki Sanghajban járt, azt írja, a Longsua parkban lévő botanikus kertben jelenleg már mintegy 20 000 darab miniatűr növényt őriznek.

A japánok a miniatűr fa kultúráját, mint annyi minden mást is, az "idősebb testvértől", Kínától vették át. Oly sokszor megcsodált asszimilációs készségükkel ezt is saját kultúrájuk alkotórészévé tették és tovább is fejlesztették. Japánban közel egy évezredes fejlődés eredményeként alakultak ki a bonsai stílusok, melyek közül egyesek jelentősége és népszerűsége az idők folyamán változott.

A buddhizmus Japánban a Kr. u. VI. században kínai szerzetesek révén terjedt el, akik a penjingeket, amelyek számukra kultikus tárgyak voltak, a X-XI, században vitték át Japánba. A borsai népszerűségének elterjedését a japán kultúrtörténet a kamakuru időkre (1192-1336) tesz. Egy ebből az időből származó képtekercsen (emakimono), a Honen Shoin híres szerzetes (1133-1212) életét és a művészetekre gyakorolt hatását ábrázoló jelenetben egy edényben nevelt fácska látható, amely állványon áll. Ezek a képtekercsek korábbi korokat is ábrázolnak, így a Heinan időszakot (794-1185)-ezen belül a Jogar (Dzsogan) kort (794-897)-és az ezt követő Fujiwara (Fudzsivara) időszakot (897-1185). Ha a festők történelmi megbízhatóságára támaszkodunk, a bonsaikultúra kezdetét talán időben még előbbre tehetjük. 1090-ben volt Kyotóban az első borsai-kiállítás, az erről készült képtekercseket a Kaszuga-szentélyben lévő évkönyvekkel együtt találták meg. Az évkönyvekben még a bonsaikultúrára vonatkozó első szabályok, az egyes stílusok leírása és az egyes fák formáira, növekedésére vonatkozó ismeretek is olvashatók.

A kamakura periódusban (1192-1333) a japán bonsaikultúra első nagy csúcspontját érte el, melyet a nemesség és a kialakuló szamurájréteg művelt. A bonsaikészítés egyre ismertebbé és népszerűbbé vált. Yoshida Kenko 1331-ben ismertette írásában újonnan kifejlesztett bonsaistílusát, mely sokkal inkább a természethez igazodott. Ebben az időben terjedt el a borsai és egy másik edényben nevelt különböző alacsony növények kombinációja, amelyet a japán borsai-kiállításokon ma is nagy előszeretettel alkalmaznak, mert színeikkel és formáikkal jobban kiemelik a bemutatott borsai szépségét. Ezekben az években helyeztek először fehér köveket és homokot a földfelületre, ezzel teremtve harmóniát a növény törzse és az edény között. Ezt újabban nemigen alkalmazzák.

A kínai Jüan-dinasztia alatt (1280-1368) a két nép között megélénkült diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok során a Kínában járt hivatalnokok és kereskedők ajándékként bonsaikat vittek haza Japánba, nagy örömet okozva a megajándékozottaknak.

A bonsainak ez a kiemelt ajándék jellege a mai napig is megmaradt. Japán az Egyesült Államok megalakulásának 200. évfordulója alkalmából például az egyesült 53 államot szimbolizálva 53 darab gyönyörű öreg boncait ajándékozott az USA-nak, melyek a washingtoni Nemzeti Arborétumban láthatók. Ha itt kiépítik a Nemzeti Bonsai Múzeumot, a formázott mestermunkákat a John Nakáról elnevezett pavilonban, a penjingeket és más világklasszisú növényeket a kínai pavilonban fogják majd bemutatni. Az Ashikaga időben (1368-1573) Toshimasa sogun bonsaikedvelőként volt ismert, és évente a kormányzat hivatalos jelentésében szerepeltette a japán császári ház egy idős erdeifenyőjének állapotát. A XIV. században a bonsaikultúra nagyon elterjedt volt, és még no-színházi darab is született, Hachi no ki (hacsi no ki), "növény egy edényben" címen. Ez a klasszikus színdarab egy sogunról szól, aki kolduló szerzetesként utazott az országban, és hóvihar miatt egy elszegényedett szamurájhoz tévedt be. A szegény embernek alig volt ennivalója, és nem volt tüzelője sem, hogy az átfagyott szerzetest felmelegíthesse. Így utolsó három kedvenc bonsaiját vágta ki és vetette a tűzre, és míg melegedtek, arról mesélt, hogy valamikor még jobb körülmények között élt, és sok bonsaija volt.

A portugálok 1542-ben jelentek meg Japánban. Vajon ennél az első találkozásnál az európaiak mélyebben elgondolkodtak-e a bonsaik formáján, és megismerték-e a stílusszabályokat? Nem tudjuk, valószínűleg az európai kultúrán iskolázott esztétikai érzék ezt is, mint sok minden más ázsiai művészeti alkotást, a kuriózumok közé sorolta. A portugál hajósok révén kerültek az első bonsaik ajándékként vagy utazási emlékként Európába.

Az Edo- vagy Tokugawa-korban (1603-1868) kialakult egy arisztokrata réteg, amelynek kedvence a nyilazás, a versírás, a tussal való festés, a teaceremónia mellett az ikebana, a japán kertépítés és a bonsainevelés is kedvenc szórakozása volt. A bonsai egyre kedveltebb lett, és az első növény-és bonsaipiacok is Edóban (a mai Tokióban) alakultak ki. Itt nemcsak bonsaikat árultak, hanem főként Kínából származó edényeket is, mert ezek egyedülálló formája, színe és minősége nagy népszerűségnek örvendett. Ebben az időben a bizarr formájú bonsaik voltak kedveltek. Annak ellenére, hogy a bonsai egyre ismertebbé vált, majdnem kizárólag a művelt polgárság és az irodalmárok foglalkozlak a bonsaikultúrával, és egy új stílust is meghonosítottak: a bunjingi (bundzsingi) vagy literáti irodalmi stílust. A gyors fejlődés bonsaikertészeket, bonsaimestereket hozott létre, akik leírták a szükséges ismereteket és kicserélték tapasztalataikat.

Az első újkori bonsai-kiálIítás Japánban 1914-ben volt Tokióban. 1934 óta a Tokiói Művészeti Múzeumban évenként rendeznek kiállítást, amelyet több százezer látogató keres fel.

A miniatűr fák kultusza kínai eredete, Európába a japának hozták el először és állították ki 1878-ban a Párizsi Világkiállításon. Itt csodálkozott rá Európa a kuriózumnak tűnő, egzotikus növénykultúrára.

1906-ban a Drezdai Virágkiállításon is bemutattak miniatűr növényeket a japánok, amelyek lényegesen eltérnek voltak a középkorból ismert európai - edényben nevelt - miniatűr gyümölcsfáktól. Az 1909-ben a Londoni Világkiállításra hozott növényeket a kiállításon megcsodálták, a kiállítás után megvásárolták, és mivel a nevelés lényegét nem ismerték, nagy edénybe vagy a szabadba kiültették őket. A kis fák itt gyorsan növekedni kezdtek, és elveszítették eredeti jellegüket. Európában, ugyanígy mint Japánban, a második világháború utáni fellendüléssel együtt terjedt el a bonsaikultúra. A rendelkezésre álló nagy szakirodalom, segítségével ismeretessé vált a nevelés, a formázás, a megtartás minden csínja-bínja.

Magyarországra az 1980-as években ez a távolkeleti növénykultúra Nyugat-Európából jött; német, angol könyvekből Ismertük meg a tudnivalókat, a nyugat-európai nemzetek kiállításain találkoztunk először az idős, szépen Formázott bonsaikkal. A kiállításokon tartott alakítást bemutatókon láttunk először bonsaimestereket dolgozni, tőlük és a róluk készült felvételekről lestük el az alkalmazott trükköket.